A vásárlókért mindent!
Míg a kolléganőm nem szeretett az idősebb vásárlókkal foglalkozni, én kimondottam szerettem őket kiszolgálni. Nekem erősebb volt az empátiám az irányukba, ezért általában hozzám kerültek, én foglalkozhattam velük.
Volt egy hagyományosabb kárpitos ülőgarnitúránk, melynek a foteljai gurulósak voltak és a háttámlájuk magasabb kivitelben készültek, ezt előnyben részesítette az idősebb generáció. Mint ahogyan a hozzájáró két puffot is, ami praktikus volt a lábfelpolcoláshoz.
Jaj de sok LH-5. ülőgarnitúrát eladtam az évek során az idősebbeknek! Ilyenkor mindig jól megcsináltam a felhajtást, hogy bemutathassam a kanapé működését. Elvettem a dohányzó asztalt a garnitúra elől, eltoltam a fotelokat, elrámoltam a puffokat, és egy kézzel, egy mozdulattal, könnyedén kihúztam, ággyá alakítottam a kanapét. Szerintem már sokszor azért is minket, illetve az általunk kínált garnitúrát választották, mert értékelték a „produkciót”, a felhajtást, a teljes körű és kedves kiszolgálást, meg persze az ára is kedvező volt.
A franciaágy és a hatvanas hölgy története
Az egyik alkalommal egy hatvan pluszos hölgy tért be. Franciaágyat nézett, elmondta, hogy Ő csak előfutár, a férje nem szeret vásárolni, ezért Ő kinézni és majd visszajönnek. Talált is megfelelőt, mondta, hogy másnap visszatérnek együtt. Ígéretéhez híven másnap visszajött a hölgy, de egyedül. Kérdeztem, hogyhogy? Elmondta, hogy nem volt kedve a papának eljönni, inkább nézi a meccset, rá bízta a vásárlást és a döntést, de ha meg valamiért mégsem lesz jó választás, akkor bezzeg ő lesz a hibás, őt fogja szidni.
Lemenetük az alsó szintre, ott volt kiállítva a franciaágy. Megnézte jobbról, megnézte balról és nagyon vacillált. Mondtam neki, hogy feküdjön rá, próbálja ki nyugodtan, hiszen az ember a cipőt is felpróbálja a vásárlás előtt. A hölgy szót is fogadott. Közben elmondta, hogy attól is fél, hogy nem férnek el ketten rajta kényelmesen, de ugyanakkor az ágy helye is adott. Rám nézett, végigmért és azt mondta, „…a papa akkora lehet termetre mint maga, megtenné, hogy…” és már tudtam mit akar, mondtam, hogy „…meg…”; már feküdtem is az ágyra, a hölgy mellé. Amint ott feküdtünk, beszélgettünk az ágyról, az epedáról, „A papa is pont így szokott feküdni, ahogyan most maga, már látom, hogy el fogunk férni…” hangzott el örömmel a felismerés.
Egyszer csak hallottam a lefelé vezető falépcső ropogását – jön valaki, nagyot fog majd nézni, gondoltam magamban -, de nem szakítottam félbe a diskurzust és nem pattantam fel hirtelen az ágyról, úgy voltam vele, lesz ami lesz. Iván, a főnököm volt, akinek a szemei kikerekedtek amikor meglátta, hogy én az „öregasszonnyal” fekszem az ágyon.
A hölgy elégedetten konstatálta, hogy jól el fognak férni a férjével a franciaágyon és, hogy nagyon kényelmes az ágyikó. Így már nyugodtan hozta meg a döntését, hogy megveszi. Felkeltünk az ágyról, és felkísértem a hölgyet a pénztárhoz fizetni, útközben ránéztem az Ivánra, akinek fülig ért a szája, kajánul mosolygott, én meg oda mormogtam:
„Iván! A vásárlóért mindent!”
Olvasd vissza a korábbi bútorházi sztorikat:
Bútorházi Sztorik-I. A sutaságom és a munkába állásom története
Bútorházi Sztorik-II. Ki Király? Avagy a gázleolvasásom és a King üllőgarnitúra története.
Bútorházi Sztorik – III. A csatornába landolt kulcs története
