„Kettőtől ötig” kívánságműsor délután, este bundás-kenyér teával és fokhagymával…
Édesanyám jóvoltából a zene területén mindenevő lettem, gyerekkoromban a 80-as években hétfőnként a Petőfi rádión rendszeresen hallgattuk a Kettőtől ötig című kívánságműsort. És nem, hogy csak hallgattuk, de a jobb dalokat fel is vettük. Felállítottuk a rádiót, vele szemben az imádott (első) Universum típusú egykazettás fekvő magnónkat, a bedugható kis mikrofonnal. Síri csendben voltunk, hogy még véletlenül se legyen benne háttérzaj. Vigyázni kellett, hogy a Ferenc körúti lakásunk ropogós parkettája se ropogjon, és csak reméltük, hogy a körút zaja nem szűrődik bele a felvételbe. Imádkoztunk, hogy éppen akkor ne csengessen a villamos -de szomszéd néni se- és ne haladjon el a házunk előtt egy-egy szirénás autó. Óriási élmény volt és többnyire sikeresek is lettek a felvételek, amit örömmel hallgattunk még hosszú éveken át. Nyilván a mostani technikákkal és minőséggel már a gagyi kategóriába sem sorolható hanganyag lenne, de mi imádtuk felvenni és hallgatni. Nem csak szórakoztató volt, de azt hiszem egy jó kis hobbi lett belőle. Tökéletes tipikus hétfő délutáni rendszeres programmá vált a Petőfi rádió „Kettőtől ötig” kívánságműsora. Nagyon szerettünk volna egy olyan rádiós magnót -akkor ez nagy szó volt- aminek beépített rádiója is van. Itthon azokban az években még ilyenen készülékeket nem, vagy nem nagyon lehetett kapni. Apukám a munkahelye által kiküldetésbe ment Dániába, nem kértünk anyuval semmit, csak azt, hogy hozzon nekünk egy ilyen magnót, ez akkoriban nagyon menő volt és úgy vágytam/vágytunk rá, mint a mostani gyerekek például az x-boxra. Kikísértük az aput Ferihegyi reptérre, és természetesen elé is mentünk, amikor hazaérkezett. Izgatottak voltunk, örültünk neki, hogy hazajött és kíváncsian vártuk, hogy tudott-e hozni rádiósmagnót. És mit ad Isten hozott, az egyéb sok játékkal és aprósággal együtt. Nem is tudom, hogy a repülővel hogyan is tudott annyi szuvenírt hazahozni. Örömmel vettük használatba az új magnót, ezzel már sokkal jobb és tisztább, háttérzaj mentes felvételeket tudtunk készíteni, hiszen közvetlenül a rádióból tudtunk dalokat felvenni. Így visszagondolva már, sokkal nagyobb varázsa volt, több és kedvesebb emléket adott az eredeti felállás, amikor még külön rádióból, mikrofonnal összekötött magnóval és lábujjhegyen, lélegzetet visszatartva készítettük el a szuperszonikus felvételeket.
A hétfői tévés adásszünetek, azaz a tévéképernyő hangyáinak tánca is csempészett egyfajta hangulatot a hétfőknek. Nem volt adás, tévémaci és mese sem, de volt helyette diafilm nézés és rádiókabaré. Sokszor szinte már azt vártam, hogy hétfő legyen, a hétfők egyediek voltak. A hétvégi főzések húsos kajái után, hétfő ebédre még a hétvégi maradék jutott, vacsora gyanánt az én nagy örömömre; bundás-kenyér vagy pirítós-kenyér teával és fokhagymával, tükörtojás reszelt sajttal és fokhagymás rósejbnivel volt a menü, de nagy kedvenc volt a kakaóba mártogatott kalács is. Bekészítettük a diavetítőt és a diafilmet, kifeszítettük a fehér lepedőt és uccu neki, adtunk az élvezetnek. Apu hétfőként rádiókabarét hallgatott, beültem az ölébe és vele hallgattam, persze a poént még nem értettem, amikor apukám nevetett, én is nevettem és örültem, hogy vele nevethetek. Ilyenek voltak nekem és szerintem sokunknak azok a boldog 80-as évek hétfői, szerettem. Aztán 1989-ben, ahogy sok minden más is, úgy a hétfői adásszünet is véget ért, és közben én is felcseperedtem.
Oh de szívesen nevetnék még gyermekien a szüleimmel… Hálás vagyok ezekért az élményekért és azért, hogy a nyolcvanas évek gyermeke lehettem, no meg a hetvenes évek végéé…
