Blaha Lujza Rimaszombatban, 1850. szeptember 8-án látta meg a napvilágot, Reindl Ludovika néven. Édesanyja, Ponti Lujza primadonna és édesapja, Reindl Sándor is vándorszínész volt. Édesapja halála után az édesanyja újra férjhez ment. 1857-ben kötött házasságot Kölesi Antal díszletfestővel. Így történt, hogy a művésznőt néhol Kölesi Lujza néven, nevelőapja vezetéknevén említik. Kölesi Lujza néven először gyerekszerepeket játszott Győrött, majd Budára és Szabadkára szerződött.
1866-ban feleségül vette Blaha János karmester, aki sokat foglalkozott neje zenei képzésével. Férje 1871-es halála után, Blaha Lujza, még kétszer kötött házasságot. Először egy földbirtokossal kötötte össze az életét, majd válásuk után Splényi Ödön báróhoz ment feleségül. 1872-ben a Nemzeti Színházhoz került, 1875-től megszűnéséig pedig a Népszínházban játszott, de 1901-ben a Nemzeti örökös tagja lett. A Népszínház neki köszönheti, hogy méltó vetélytársa lett a Pesti Városi Német Színháznak. Játékstílusa tökéletesen alkalmas volt a magyar népszínművek előadásához. Utolsó nagy sikerét a Nagymama című operettben aratta 1908-ban, 1910-ben végleg visszavonult a színjátszástól. 1893-ban villát vásárolt Balatonfüreden, ahol 1916-ig igen sok időt töltött. Az épület a mai napig áll a róla elnevezett utcában.
1920. március 20-án a Székesfővárosi Közmunkák Tanácsa a Népszínház előtti teret Blaha Lujza térnek nevezte el. Róla nevezték el az újpesti színházat is, amely 1920. október 21-én nyílt meg. 1920. szeptember 8-án, országos ünnep keretében megünnepelték a 70. születésnapját. 1921. október 8-án az Unió Rt. tulajdonát képező Revü-Színház a „Blaha Lujza Színház” nevet vette fel és akkor ő is fellépett hosszú szünet után. 1923 márciusában az Országos Színészegyesület örökös dísztagjává választotta, mely alkalommal az egyesület leleplezte olajfestményű arcképét. Ugyanezen év szeptember 9-én, évi nyugdíját a Székesfőváros Tanácsa, 1 200 000 koronára emelte fel. Utoljára 1923-ban lépett színpadra a Városi Színházban, a Népszínház nyugdíjasai tiszteletére rendezett ünnepségen, de itt nem énekelt. A filmezéstől idegenkedett, zavarta a hangnélküliség, az erőteljes maszkírozás, a mozdulatok groteszksége. Visszavonulását követően egyszer mégis kamera elé állt. 73 éves korában az Országos Színészegyesület örökös tagjává avatta. Tulajdonképpen 1914-től visszavonultan élt, nővérével, majdan Manci nevű kis unokájával, balatonfüredi házát eladva, az ún. „Szelényi”-házban levő lakásában.
Agyára húzódó betegsége egyre erősödött, szervezete legyengült, többnyire a lakásában élt. 1925. szeptember 25-én ünnepelte meg a 75. születésnapját. Cigányzenekar adott szerenádot, ám a nagyasszony hamar elfáradt, s visszavonult. Ablakából hosszan nézte egykori színházát. Egy végzetes tüdőgyulladás vette le végleg a lábáról, amiből felépült ugyan, de ágyhoz kötötten élt attól fogva haláláig. 1926. január 18-án, élete 76. évében hunyt el a színész „Nagyasszony”, tüdőgyulladásban. Örök nyugalomra 1926. január 20-án, délután 3 órakor, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Temetése impozáns módon folyt le, csak Kossuth Lajosnak volt hasonló temetése. A Nemzeti Színház előcsarnokában ravatalozták fel. Gyászbeszédet mondott többek között gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter, dr. Sipőcz Jenő polgármester, Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója. 1926. február 28-án Rimaszombatban leleplezték szülőháza emléktábláját.
Köszönjük önnek Művésznő, további szép álmokat!
Forrás / A borítókép forrása: ezen a napon és wikipédia / wikipédia – a montázst a kulturnaplo.hu készítette
