A mai napi írásom története összefügg a heti útravalóval, melynek apropója az idei nyaralásunk egyik reggele. Idén, ahogyan minden évben, Földváron nyaraltunk a kutyagyerekekkel. Az egyik reggelen a szállásunk recepcióján éppen egy idős házaspár jelentkezett ki. Kedvesek és bájosak voltak, amolyan tipikus, régimódi, 80 pluszos házaspárt képzeljetek el. A recepciós lány, a bácsi kérésére, a pulton kihelyezett, az üdülőről készült képeslapra írt egy pár sort, amit emléknek szántak és tettek el maguknak, nagy örömmel. Hálálkodva köszönték meg az udvarias vendéglátást. Amíg az idős bácsi a pultnál intézkedett, a néni a kanapén várakozott. A recepciós lány is kedvesen búcsúzott tőlük, és mondta, hogy amíg ilyen fiatalok, jó sok programra menjenek el. A bácsi válaszolt: „A programokban nincs hiány, Kedves! Egészen késő őszig utazgatunk, és egyéb kulturális rendezvényekre is tervezzük, hogy elmegyünk. Mindig csak az anyagiakkal van a hiba, mással nincs, amíg tudunk mi megyünk…”
Jó volt rájuk nézni, a mostani generáció nem is tudja, nem is tapasztalja meg azt, hogy milyen 30/40/50 vagy akár 60 évig egy embert szeretni és egy ember mellett leélni az életet. Mikor a bácsi ellépett a recepció pultjától, mi léptünk oda és leadtuk a szobánk kulcsát, majd indultunk a kutyákkal a kocsihoz, mely a parkolóban állt. Berámoltuk a kutyákat és a strandos cuccokat és kihajtottunk a parkolóból a part felé.
Egyszer csak meglátom a két kisöreget, ahogy karon fogva mentek, a főút irányába, gondolom buszmegállóhoz igyekeztek. Átfutott az agyamon, hogy fel kéne őket venni, de el is hessegettem a kutymorgók miatt. Ha nincsenek a kocsiban, biztos felveszem őket. Kicsit arrébb, pár méterrel odébb láttam két, régi módú bőrbőröndöt a járdán, melyek kb. olyan idősek lehettek, mint jómagam. Hirtelen nem értettem a szitut, de nem is sokat foglalkoztam vele, mentem tovább az autóval, jöttek mögöttem is…
Útközben még megálltunk az utca végén, a túloldalon, a főút másik felén lévő áruháznál beparkoltam a parkolóba, és várakoztam amíg a párom bement vásárolni. Egyszer csak a másik oldalon ismét megpillantottam a bácsit, ahogy egyedül hozta azt a két említett bőröndöt, majd letette és visszafelé indult, a sokkal nehezebben közlekedő mamika elé. Mikor odaért a mamihoz, belekarolt, együtt haladtak a bőrönd irányába. Ott megint megálltak, felvette a bácsi a két bőröndöt és ismét előre vitte, majd megint letette, ezúttal egy padnál. Visszament a néniért, elkísérte a padig, ott a néni megpihent egy kicsit. (…) És ez így ment, gondolom egészen a buszmegállóig.
Ez a hűséges szeretet! Példaértékű és nagyon szerencsés emberkék, hogy vannak egymásnak, de ezt csak saját maguknak és egymásnak köszönhetik, no meg a Jóistennek! Nyilván őket is megtépázta már sokszor az élet, bizonyára őket is érte a sok-sok öröm mellett sok veszteség, de együtt maradtak, jóban és rosszban. Látszott, hogy szeretik és tisztelik egymást. A szívemet melegséggel töltötte el, és arra gondoltam, hogy az élet megint mutatott és tanított valamit.
Remélem azzal, hogy megosztottam ezt az aranyos és megható, szeretetteljes történetet, nektek is ad egy kis útravalót, nektek is tanít valamit és a ti szíveteket is melegséggel tölti el!
