Blog

A „sutaságom”, a szerencsém és a munkába állásom története.

A kezdet

1993 júniusát írtunk akkor, amikor befejeztem a középiskolát, szüleim azt mondták, „Ez az utolsó nyár, használd ki fiam! Ráérsz szeptemberben elhelyezkedni.” Már akkoriban is kissé buzgó és lelkes alkat voltam, gondoltam elkezdek állást keresgélni. Azt tudtam, hogy a kereskedelem érdekel, ott szeretnék elhelyezkedni. Bár a végzettségemet illetően nem lettem végül eladó; dacból más iskolát választottam.

A pályaválasztásnál az első helyre – a szüleim nyomdokait követve –, a nyomdaipari iskolát írtam be, második helyre a lakberendezési cikk eladót. A nyomdaipari iskolában pont abban az évben szigorodtak a felvételi feltételek és nem vettek fel. A kereskedelmi suliba ugyan felvettek volna, de akkor egyetlen egy lakberendezési osztályt indítottak, és mire az én papírom béért, természetesen betelt, meglett az osztálylétszám. Jött a levél, hogy milyen eladói szakmákra és osztályokba van még szabad kapacitás. Azért sem fogadtam el, és teljesen más területre jelentkeztem.

Expressz…kimehetsz

Szóval, az aluljárós újságosnál, egy júniusi pénteki napon, megvettem a Expressz újságot és buzgón elkezdtem olvasgatni az álláshirdetés hasábjait. Bekarikáztam három hirdetést. Elsőként egy cipőbolti eladó állást találtam; telefonon hívtam, betelt. Másodikként egy videotékás állást és harmadikként egy bútoráruházi eladóit találtam. Ez utóbbiba személyesen mentem el, még azon a napon. Az üzlet, a Ferenc körúti lakásunktól 5 percre volt, az Üllői út és Mária utca sarkán. 17 évesen átestem életem első állásinterjúján. A főnöknő nagyon kedves volt, biztatott, hogy nem a papír a lényeg, hanem a rátermettség. Mondtam, hogy „Azzal szerintem nem lesz gond.” Gyerekkoromban éveken át voltam „Peti boltos”, de ezt persze neki nem mondtam, csak magamban gondoltam. Mikor a kézügyességemről érdeklődött, mondván, hogy vannak lapra szerelt bútorok is; bevallom, csak sejtéseim voltak arról, hogy pontosan miről is beszél, de rávágtam, hogy „Akad!…” Csak éppen az „el”-t hagytam ki a szó elejéről és a „t” betűt a végéről. Tehát magamat, máris jól eladtam, de a kézügyességem a béka feneke alatt volt, ezt aputól örököltem. A főnöknő bőszen jegyzetelt és az életkoromat – a 17-et –, egy nagy karikával illette, mondván, „ Te még nem vagy elrontva!”. Elmondta, hogy már több, mint hetven jelentkező van, és még jönnek is. Pár nap múlva, ha engem választanak, jelentkeznek.

Csak azért is…

Bár éreztem, hogy szimpatikus vagyok a főnöknőnek, de az esélytelenek nyugalmával, kimentünk a nagyikámmal és a kutyusainkkal Pomázra, a telkünkre nyaralni. Kértem anyukámat, hogy szaladjon már be az áruházba a jövő héten és érdeklődjön. Azokban az években még nem voltak mobiltelefonok, így a következő hét keddjén, lementem a faluban lévő telefonfülkébe és felhívtam az anyut. Kiderült, hogy otthon már kerestek a bútoráruházból, de nem nyitott senki ajtót. Mondta a főnöknő anyunk, hogy másnap menjek be. Én, Pomázról elindultam és valamikor 11 körül értem be a bútorházba. Egy hölgy – Borika néni – fogadott, mondta, hogy várjak egy kicsit, mert a főnökasszony éppen reggelizik. Én vártam türelmesen és izgatottan. Megjelent a „vörös Démon” főnöknő, nála csak én lehettem vörösebb, mikor az órájának a számlapját mutogatta messziről, a hosszú piros körmeivel kopogtatva azt. – „Hány óra van?” kérdezte határozattan és kérdően. –„11 óra.” válaszoltam zavartan. –„Másfél órát késtél, 9:30-tól van a munkaidő!” Meglepve válaszoltam: – „Bizonyára valami félreértés történt, mert édesanyám, időt nekem nem mondott, csak azt, hogy ma jöjjek be. Én azt gondoltam, hogy egy második körös beszélgetés lesz.” – „Nem, ma már munkába kellett volna állnod, így akkor most menjél haza és holnap reggel gyere 9:30-ra dolgozni!” Egy kicsit ciki volt a szitu, de én boldog voltam, hogy sikerült! Madarat lehetett volna velem fogatni, csak azért is lakberendezési cikk eladó lettem! És nem is akár hol, egy exkluzív bútoráruházban. Később derült ki, hogy a végén, kb. 100 jelentkezőből választottak ki engem. Hazamentem, majd kimentünk a nagyiért és a kutyákért a telekre. Véget ért a nyári szünet és elindult a dolgos élet.

„Ugyanolyan suta, mint Te vagy! . . .”

Másnap reggel kedvesen fogadott a „vörös Démon” és a többi kolléga, hamar sikerült beilleszkednem. Ági, a főnöknő elmondta, hogy bár van raktáros, szerelő kolléga is, de néha szükséges szerelni is. A kezembe nyomott egy fém virágtartó állványt, hogy szereljem össze. Még félóra után is javában bíbelődtem a szereléssel és a csavarhúzóval, mikor felnevetett: „Neked, nemhogy akad, de rendesen el is akadt a kézügyességed! Tiszta Iván vagy!”. Iván, az Ő férje, 1951-es születésű, apámmal egyidős volt. Ivánnal, akkor még nem találkoztam, de a nap folyamán megérkezett Ő is. Bemutatott neki Ági és hozzátette nevetve: „Csapattag! Ugyanolyan suta, mint Te vagy!”. No ez volt az én nagy szerencsém…

A kép forrása: Bak és Társa facebook oldal

Így indult a karrierem

Így kerültem én a Bak és Társa Bútoráruházba, Ági és Iván kezei alá. Gyermektelen házaspárként Iván, szinte a gyermekeként szeretett. Meghatározó évek voltak ezek. Nagyon sokat tanultam Tőlük, nemcsak a munkával, a munkamorállal és a vállalkozással kapcsolatosan, hanem az életből is hatalmas leckét kaphattam. Ezek a leckék kísérik az utamat, amiből azóta is táplálkozom és amiért nagyon hálás vagyok nekik! Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember, milyen alapokra tud építkezni. Én 2000-ig dolgoztam ott, Iván, 2005-ben itt hagyott minket, Ági pedig három éve adta el az áruházat. Budapest egyik legrégibb, legendás bútoráruháza 2018-ban, végleg bezárta a kapuit. Bak és Társa néven közel 30 évig üzemelt, de már az 50-es években is itt vásárolt bútorokat a nagymamám.

A kép forrása: Budapest időgép

A kép forrása: octogon.hu

A gyönyörű bútoráruház helyén ma az Egyszülős Központ üzemel.

Folytatása következik a „Bútorházi sztoriknak”, van miről mesélnem… Bútorházi Sztorik-II.

A borítókép forrása: wikimapia