Azt gondolom az ember élete egy folyamatos fejlődés és sokszor útkeresés. Ez teljesen normális, hiszem, hogy a fejlődéshez néha kell az útkeresés és a saját magunk megtalálása. De vannak esetek, amikor valaki túlzottan, folyamatosan keresi önmagát és az útját, ez olykor károsabb mint gondolnánk.
Történetem szereplője Gedeon, aki folyamatosan bizonyítani kíván önmagának és külvilágnak, hogy ő, az adott terület(ek)en mennyire fantasztikus és kiemelkedő egyéniség, és közben hiszi is, hogy a legjobbak között nyergel. Ugyanakkor a valóságban kérdéses, hogy vele nevetnek, vagy rajta? És, hogy a kapott taps, az éppen őszinte elismerés, vagy gúny? Ő elhiszi, hogy érdem, ezen felbátorodva, hobbi narancshajigálóként még bátrabban hajigálja a narancsokat…
Gedeonunknak ez nem elég, ezért egy újabb hobbit talál magának. Fedettpályás véraláfutásokon vesz részt, idővel abban is a legjobbnak érzi és hiszi magát, ezért még különböző versenyeken is elindul, most már sztár sportolóként folytatná, persze a zsűrit hibáztatja, hogy nem veszik észre a lehengerlő tehetségét…
Majd jön egy új hobbi, megnyílik előtte a virtuális világ, ezért ott próbál érvényesülni… Gedeon mostanra inkább beáldozza a korábban szerethető lényét és személyiségét, már szinte semmi és senki nem fontos, csak az, hogy minél „nagyobb legyen…” a siker és nézettség…
Gedeon, a túlzott mértékű önmaga keresésében, nem mást, mint pont önmagát veszítette el. A szerethetőségét, az értékeit rúgta fel egy új cél érdekében. Szinte elsőrangú szempont lett, hogy mindenáron a középpontban lehessen. Az állandó útkeresésében jelleme nemhogy fejlődne, hanem idővel eltorzul. Folyamatosan szeretné „megcsinálni magát” holott már réges-régen készen van! Magabiztossága mögött bizonytalanság ül és a határozottsága mögött határozatlanság. Imádja magát, legalábbis azt hiszi, és ezt mutatja kifelé, de közben ez abszolút nem így van, hiszen akkor nem szeretne folyamatosan bizonyítani magának és a külvilágnak.
Mi ebből a tanulság?
Időnként minden embernek meg kellene állni, visszatekinteni, és számot vetni. Érdemes értékelni az addigi utunkat, a múltunkat és a jelenünket. Próbáljuk valóban szeretni magunkat, a választott hivatásunkat, az életünket, a családunkat és a barátainkat… Ne keressük és firtassuk állandóan az értékeinket, hanem inkább vegyük észre a meglévőt és szeressük azt, ne kreáljunk mesterkélt újakat és ne gondoljuk túl azt, amit nem kell…
