1. rész
Az én kutyusom, Emma
A fekete év után, egy csokibarna csoda érkezett…
Emma abba az életszakaszomba érkezett, amikor az életem forgatókönyvében a sors teljesen kirabolt. Egy szomorú és gyászos év utáni januáron érett meg a gondolat, kell nekem egy kutyus. Egy nyugodt, higgadt és kedves természetű, úgymond terápiás kutyára vágytam, ezért – bár nagyon fontosnak tartom a menhelyi kutyusok megmentését -, a labrador fajtára esett a választásom. Bevallom először nem gondoltam a labradorra, holott korábban az egyik kedvenc kutyafajtám volt, de a Kitti barátnőm felhívta rá a figyelmemet. Előtte gondosan áttanulmányoztam a fajtaleírásokat és hamar rájöttem, a labrador természete és habitusa az, ami nekünk – már csak a nagyi miatt is -, a legideálisabb. Mindenképpen olyan kölyköt szerettem volna, ami biztos és lekövethető helyről, tenyésztőtől származik, amely vonal genetikailag teljesen rendben van, így elkerülve, illetve csökkentve az esélyt a későbbi betegségek kialakulására. Elkezdtem szörfözni a kínálatok között. Sokféle lehetőség és árkategóriával találkoztam. Az árak mindenképpen árulkodóak voltak, szűkítették a kört, de ez nem volt elegendő és szükséges ahhoz, hogy a lehető legalaposabban leinformáljam a választott tenyésztőt.
Korábban mind a három kutyusom fiú volt, ezúttal mindenképpen kislány kutyust szerettem volna és lehetőleg csokibarnát.
Szerelem az első látásra
Már az első körben szembe jött velem az én Emmám fotója, aki a csokibarna labrador alom utolsó szabad kutyusa volt. A szívem megdobbant, szerelem volt az első látásra.
Akkor még nagyon az elején jártam, nem akartam semmit elkapkodni, úgyhogy szörfölgettem tovább az oldalakon. Három nap elteltével, csütörtökön, egyszer csak újra szembe jött velem Emma fotója és hirdetése. Azonnal tudtam, hogy nekem Ő kell! Izgatottan tárcsáztam a megadott számot: „szabad még a kutyus…” válasz érkezett. Megbeszéltük, hogy szombaton elmegyünk megnézni és lefoglalni. Bár már 12 hetes volt, úgy éreztem, hogy a fogadására jobban fel kell készülni és elő kell készíteni a terepet, így még nem hozzuk el. Másnapra ez megváltozott, hiszen nagyon messzire kellett menni, ezért úgy döntöttünk a párommal, ha minden rendben van, haza is hozzuk a kis jövevényt.
Égi jel, szívrablás és indulás haza
A január és a hirtelen vezérelt ötlet végett nem volt meg a teljes rávaló, de természetesen egy kis átcsoportosítással ez is kiküszöbölhető lett volna. Pénteken este, a nagy nap előtt, amikor a munkából hazaértem, a postaládában – a lakásbiztosításunkba épített kiegészítő kockázati életbiztosításról – egy postai utalvány várt, és az összeg mértéke szinte pont annyi volt, ami a hiányzott a kutyushoz. Reggel elmentem a postára, átvettem az összeget, majd kilépve a hivatal ajtaján, fátyolos szemmel, meghatódva néztem fel az égre és csak annyit mondtam magamban:
„Köszönöm Anyukám!”
Dolgozós szombat lévén délután indultunk a „világ végére”, ahová szerencsésen megérkeztünk. Bár az alom összes kiskutyájának volt már gazdija, de még szinte mindegyik kutyus ott volt. Kiengedték őket, édesek voltak. Emma volt a legkisebb közöttük, aki azon nyomban elrabolta a szívemet. Elintéztük a papírokat és a hivatalos köröket, játszottunk még a kis lurkókkal, végül csak Emmával, majd elindultunk kifelé. Emma egy szó nélkül megindult velünk a bejárati ajtó felé, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Ő is jön velünk.
Véletlenek pedig nincsenek…
Emma törzskönyvi neve is gyönyörű szép, Dessert Rose, a tenyésztőink Daesynek becézték. Tizenéves koromban anyukám a kezembe adott egy könyvet: „Ezt olvasd el Petikém, biztos szeretni fogod! Egy nagyon kedves és igaz történet, egy vakvezető kutyusról és gyengénlátó gazdájáról…” Igaza lett az anyukámnak! Én, aki addig még a kötelező olvasmányokkal is hadilábon álltam, faltam a könyvet, szinte nem tudtam letenni. Nagyon hamar el is olvastam. A könyv címe „Emma meg én”, ahol a főhős Emma, egy vakvezető kutyus volt. A kutya fajtájára már nem emlékeztem, de arra igen, hogy a könyvborítóról egy sötét kutyus nézett vissza. Megható és igaz történet lévén, engem nagyon megérintett, akkor döntöttem el, ha egyszer lesz egy lány kutyusom, Emmának fogják hívni. Így az Emma név és a kedves történet végigkísérték az életemet. Mikor hazaértük, rákerestem a neten a történetre, és akkor derült ki, hogy a könyvben szerepelő kutyus fajtája nem más, mint egy csoki labrador.
Véletlenek pedig nincsenek!
Folytatása következik . . .
