A békeidőben az élet lüktetése és körforgása a mindennapokban magától értetődő, megszokott és természetes folyamat. Idegen az, hogy egyszerre megváltozik az életünk, megváltozik a világ, és ami eddig kerek és tiszta volt, egyszerre lesz girbegurba és opálos.
Az a természetes, hogy reggel felkelünk, elköszönünk, megöleljük és megpusziljuk szeretteinket, a szüleinket, a nagymamánkat, elindulunk dolgozni, és amikor a munkából hazaérünk, szintén üdvözlünk és ölelünk mindenkit. Ez így van rendjén.
Természetes az, hogy a gyermekek iskolába, a felnőttek munkahelyre járnak. Hazafele bevásárlás, a hétvégén szórakozás, rokonlátogatás. Mehetünk moziba és színházba, szabadon ölelhetünk, csókolhatunk és szerethetünk.
Aztán egy csapásra megváltozik a világ, folyamatosan kezet fertőtlenítünk, maszkot hordunk, nem találkozunk, nem ölelhetünk, jó esetben integetünk és másfél méteres távolságokat tartunk egymástól. Pillanatok alatt egzisztenciák és életek dőlnek romba, egy generáció tűnik el, de jó esetben mi megússzuk, nem veszítünk el senkit sem.
Mindenki érzi a saját bőrén a változást és helyzetet. Ki így, ki úgy éli meg, ki értékeli és tudja használni az „én időt”, de van, aki olykor-olykor belehal. Bezárva élünk, de mégsem bunkerokba és pincékbe kényszerülünk, ugyan minőségváltozással, de azért a felszínen élhetünk és létezhetünk. Mint mindenben, ebben a helyzetben is keresni kell a jót, megtalálni a szépet és az értelmet.
Ahogyan minden más is, úgy egyszer ez is véget ér, újra kerek lesz a világ és újra rendesen fog forogni a Föld, de ugyanott folytatni, talán már nem tudjuk. Egy új világ érkezik, és csak remélni lehet, hogy mindenki tanult valamit. Ki elfogadást, ki elengedést, ki más értékrendet, és ezt a valamit, méltón viszi az úton tovább, egy jobb, egy új világ reményében.
Tavaszi gondolataimból
LIKE