Csernáék megbuknak!

Ma este megbukunkKedves Naplóm! Talán mondanom sem kell, hogy mennyire szeretem a Centrál Színházat, az ott játszó művészeket, a repertoáron lévő darabokat. Éppen ezért lettem különösen kíváncsi arra az előadásra, amit már a bemutatót megelőzően bukásra ítéltek. Még hogy bukás a Centrálban? Ezt nem tudom elhinni, muszáj volt megnézni!

Valójában egy “vendégjátékot” láthatunk a színpadon, hiszen a nyírábrándi amatőr társulat adja elő London legsikeresebb krimijét. Én nagyon szeretem az amatőr színházat, annak is megvan a maga különös íze, csak megfelelően kell viszonyulni hozzá. A profi színészek többsége viszont vélhetően sikító frászt kap azoktól a dilettánsoktól, mint amilyen a nyírábrándi társulat is, akik cseppet sem konyítanak a szorgos tanulással elsajátítható, ugyanakkor jó adag tehetségre is épülő mesterséghez, viszont annál nagyobb szenvedéllyel művelik azt. És nem csak a maguk szórakoztatására, hanem közönség elé kiállva, meggyőződve saját (nem létező) tehetségükről. Egy amatőr színjátszó lehet jó, de egy dilettáns akkora kárt tud okozni a művészetben, hogy profi legyen a talpán, aki vissza tudja csábítani az így elüldözött nézőt.

A történések már akkor elkezdődtek, amikor a nézők még csak szivárogtak az előtérbe. Cserna Tóni, az előadás ügyelője pont úgy néz ki, mint egy kiöregedett road. Korábban menő rock koncertek technikusa lehetett, de az már a múlt. Most egy csipogó csirkét nyomogatva járkál kint a nézők között, és Winstont, az előadás második felvonásában szereplő kutyát keresi, láthatóan hiába. Az már csak az én felületes hallásomnak köszönhető, hogy elsőre azt hittem, Krisztát, a feleségét kutatja, így csak később tudatosult bennem, hogy valójában már bekapcsolódtunk az előadásba. Majd a nézőtérre érve további bepillantást nyerhetünk a darab előkészületeibe. Botos Évi talán a színház kellékese lehet, vagy színpadi mindenese, aki félénken még az utolsó simításokat igyekszik elvégezni a díszletben, több-kevesebb (de inkább kevesebb) sikerrel. Tóni segít neki, sőt, még egy meglepett nézőt is felcibálnak segítségnek, de nem jutnak sokkal közelebb a megoldáshoz.

Az egyetlen, aki kicsit is konyítani látszik a színházhoz, az Janicsek Péter, az amatőr színház rendezője. Jó szokásához híven üdvözli is a nézőket, majd elmondja, hogy mire is számítsunk. Hogy ez az előadás most tényleg maga lesz a tökéletesség, és túlmutat a társulat minden eddigi előadásán, most már nem lehet semmi probléma. Nos, nem túlzok, ha azt mondom, erősen tévedett. De legalább kezdődik az előadás!

Az előadott krimi tejesen érdektelen, izgalmakról szó sincs. Legalább annyira amatőr, mint a társulat, aki elő akarja adni. De még a kellékek és díszletek is, mintha tiltakozni akarnának az ilyen fokú dilettantizmus ellen, és mind megmakacsolják magukat. A polc nem vízszintes, az ajtó nem akkor nyílik, amikor nyílnia kellene, a telefonzsinór nem ér el a szereplő füléig, a hordágy mindenre alkalmas, éppen csak beteg cipelésre nem. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az emeleti dolgozószoba szép fokozatosan elhagyja az emeletet, a lift pedig olyan rapszodikusan működik, ahogy éppen kedve tartja. Azt már szinte észre sem lehet venni, hogy Cserna, az ügyelő sem ügyel, a technika is önállósítja magát. A végjelenetben leszakadó csillár már-már az Operaház fantomját idézi.

Rada Bálinton látszik, hogy vagy nagyon kezdő, vagy nagyon tehetségtelen, de folyamatosan olyan dolgokat művel, persze a többi szereplővel egyetemben, amit a színi iskolákban már az első napon a tiltólistán emlegetnek. Még a bakiba is belebakizik, a nehezebb szavakat pedig a tenyeréből olvassa. Persze azt is rosszul. Katona László az a figura, akinek csak az a fontos, hogy színpadon lehessen, és ezt a lehető legtöbben láthassák. Ha lehet, akkor barátok, rokonok is, de főleg a rajongók. Valószínűleg most is ül valakije a nézőtéren. Kissé esetlenül, de fürdik a sikerben, pedig a darab éppen a mindent elsöprő katasztrófa, a hatalmas bukás felé halad, megállíthatatlanul. Ebből ő talán nem is vesz észre semmit, hisz a színpadon lehet, és ettől ő  boldog.

Ágoston Kati a színház üdvöskéje, a női főszereplő, egy gyönyörű vamp. Túl akarja játszani még a profi színészeket is, amitől aztán méginkább esetlen és megmosolyogtató. Egyszerűen imádtam! Aztán, mikor a helyettesítésére beugró Botos Évivel rivalizálnak a színpadon, az mindent megmutat egy amatőr színtársulat belső életéből. Példa arra, hogyan fér meg két dudás egy csárdában. Sehogy. Na és ott volt Mészáros András, aki rögtön a darab elején, illetve még a kezdést megelőzően gyilkossága áldozata lett. A krimi ekörül a gyilkosság körül forog, de a darab esetlensége miatt mégis többet mozog a színpadon, mint ha élő szerepe volna. És akkor még sorolhatnám tovább a társulat tagjait. Schmied Zoltán például kiválóan hozza az angol főrendi nemes figuráját – már ahogy azt a vidéki színházban elképzelik. Igazából semmi köze a valósághoz. Janicsek Péter, a színházhoz valamennyit értő rendező a felügyelő szerepében is megmutatkozik. Ő talán valamennyire értékelhető előadást tudna nyújtani, de alakítását mindig elrontja valami, a figyelem folyton másfelé terelődik.

Valójában a világ legfegyelmezettebb előadását láthatjuk a Centrálban, hiszen az imitált káosz maximális precizitással működik. És ehhez kellenek a kiváló színészek, de nem működhet a háttérben dolgozó műszakiak nélkül sem, akiknek ezen az előadáson talán minden eddiginél komolyabb szerep jut. Minden az előírt időben, az előírt módon romlik el, dől össze, bolondul meg. Senkinek nem esik baja, és ez is nagyon fontos.

Az előadás az eredeti londoni bemutató különleges replikája. Mark Bell, az eredeti rendező alkotta meg a darabot a Centrál színészeivel, de az eredeti díszletben, az eredeti jelmezekkel, az eredeti mozgásokkal, a Londonban kitalált világítással. Minden pont olyan volt, mint az eredeti, éppen csak a szereplők és a szövegek lettek magyarok.

Vígjátékot láttunk már sokat. Szórakoztatóak, megmosolyogtatóak, viccesek. Na, ha ez megvan, akkor azt most szorozzuk meg ezerrel. Legalább. És akkor eredménynek megkapjuk a Ma este megbukunk… szórakoztató faktorát. Két felvonás, két óra harsány, könnyezve röhögés. Eleinte még kínosnak tűnik, de hát mindenki azt csinálja a nézőtéren, így felszabadultan, hahotázva mulat együtt a mintegy négyszáz néző.

Bukásra készültek, de ez most sem jött be. Fergeteges sikerrel mutatták be az előadást, és remélhetőleg játszani is fogják, még jó sokáig!

Fotó: Centrál Színház

Vélemény, hozzászólás?